A fiziognómia története
A jellem és a sors elemzése az ember arcvonásai alapján olyan ősi, hogy létrejöttének sem idejét, sem helyét nem tudjuk meghatározni - valószínűleg egyidős magával az emberrel. Az arcismeret már akkor minden bizonnyal ismert volt, amikor az ember először kezdett keresni útmutatásokat a csillagok állásában és a tenyér vonalaiban.
A nyugati világban az arcvonások értelmezésének első rendszerezett leírásáról Empedoklész filozófiai értekezéseiben olvashatunk, aki Szicilia Akragasz nevű görög kolóniáján élt Kr. e. V. században. (Arisztotelész őt tartotta a retorika atyjának, Galenosz pedig az itáliai orvoslás atyjának nevezte.) Az általa képviselt eszméket fejlesztette tovább Hippokratész (kb. Kr. e. 460 - 377), az "orvostudomány atyja", aki feltételezte, hogy az empedoklészi négy elem /tűz, levegő, víz és föld/ az emberi testben négy életadó folyadék formájában nyilvánul meg.
Ezek dominanciája szerint négy fő típust képviselő ember létezik, a szangvinikus, a kolerikus, a flegmatikus és a melankolikus. 
A fiziognómiáról az általunk ismert első könyvet Arisztotelész (Kr. e. 384 - 322), Platón tanítványa, Nagy Sándor nevelője írta " A természetnek a fiziognómiával kapcsolatos titkai feltárása" címen, bár nem minden szakértő hisz benne, hogy a munka valóban az ő alkotása lenne. A hat fejezetből álló könyv tágabb értelemben foglalkozik a fiziognómiával és leírja a test valamennyi részének a jelentését a fejtől a lábig. Meghatározó mű, mert ez az az alap, amelyre a nyugati fiziognómia épült, s amelyen több, mint kétezer éven át fennmaradt. Valójában a legtöbb későbbi munka alig több Arisztotelész művének átdolgozásánál, s híján van minden eredeti gondolatnak, vagy önálló megfigyelésnek. Arisztotelész öt elemű rendszere párhuzamot mutat a kínaiakéval, akik nagyjából vele egyidőben alkották meg az öt elemről szóló elméletüket, valamint a maguk fiziognómiai rendszerét, amely - több fontos kiegészítéssel - mind a mai napig létezik.
E rövid visszatekintés után visszatérve a fiziognómia mai pozíciójához: elmondhatjuk, hogy az arc vonásainak és jellemző jegyeinek alapszintű értelmezése mindennapi életünk része lett, egy olyan rutin, amelyet bizonyos mértékig minden esetben elvégzünk, amikor új arccal találkozunk.
Ennek során ébredt spontán érzelmi reakcióink olyannyira hevesek is lehetnek, hogy "első látásra beleszerethetünk" valakibe. Ugyanakkor más arcok legalább ennyire taszíthatnak, megrémíthetnek, vagy elborzaszthatnak, bár nagy többségük - a statisztikai minta átlaga - egyszerűen hidegen hagy bennünket. Ezt a természetes elemzést tükrözi a hétköznapi szleng számos hivatkozása az arc egyes részleteire, mint "intelligens homlok", "kedves szem", "kíváncsi orr" "érzéki ajkak", "kegyetlen száj", vagy "erőtlen áll". Ezek arra utalnak, hogy az arcismeret ma legalább olyan széles körben gyakorolt művelet, mint hajdanán. Ösztönös emberi késztetésünk mások arcában olvasni.
Tartalomjegyzék
Bevezetés
A fiziognómia története
A bűnözés (bűnözővé válás) okait magyarázó tudományos elméletek
Cesare Lombroso – pályafutás és elmélet
A homlok, a szemöldök, a szemek, az orr és a fülek
A fiziognómia és a személyleírás
Egy kérdés, amely nem kerülhető el
Lombroso elmélete napjainkban
Iwiw 
Facebook